A középkori lelki irodalomban ismételten lehet találkozni azzal a felfogással, hogy Krisztus szenvedése olyan hatással van az ember lelkére, mint a szentségek. A szentségek kegyelmet közvetítenek, a Krisztus Urunk által megszerzett kegyelmet, mégpedig nem olyan mértékbe, amilyen mértékben a vele foglalkozó érdemli, hanem túláradó mértékben. A szentségek közvetítik Isten kegyelmét a hívő ember számára, megszentelik az embert, ha az ember nem tesz akadályt a szentség kegyelmének az útjába. A Krisztus szenvedésével való foglalkozás is megszenteli az embert, ha a hívő nem akadályozza meg.
Mindezt azért bocsátom előre, mert az egyházi évnek olyan időszaka következik, amelyben Jézus Krisztus megváltó szenvedését ünnepeljük. Tegyék ki magukat a Kedves hallgatók Jézus Krisztus üdvözítő szenvedése hatásának, hogy a megváltás kegyelmeiben bőven részesüljenek.
Nem kell mást tenni, mint részt venni az egyházi szertartásokon, amelyek Jézus szenvedését ünneplik. Azzal a lélekkel, amivel a hívő lelkek részt vettek. Mentek a templomba ünnepelni a virágvasárnapi ünnepélyes bevonulást és azt mondták: Menjünk a templomba, mert most vonul be Jézus! – Vagy nagypénteken: Most hal meg Jézus!
Minden évben ugyanazt ünnepeljük. Ne mondjuk azt, hogy tudjuk. Az egyházi szertartások nem szenzációval akarnak szolgálni, hanem lehetőséget teremteni a híveknek arra, hogy bekapcsolódjanak Jézus megváltó szenvedésébe, elmélyítsék magukban a megváltás kegyelmeit. A szertartások minden évben ugyanazok, de mi minden évben mások vagyunk, más kegyelemre van szükségünk, más kegyelmet tudunk befogadni, más szempontból látjuk Jézus szenvedését, és más a világ, amiben Jézus szenvedése megjelenik. Ilyen szempontok alapján ünnepeljük Jézus szenvedését.
Kapcsolódjunk bele a szertartásokba! Ez sokszor csak annyit jelent, hogy figyelmesen veszünk részt a szertartáson: hallgatjuk virágvasárnap és nagypénteken a passiót, nagypénteken a könyörgéseket, odafigyelve nézzük nagypénteken a kereszt leleplezését, máskor azt, hogy bekapcsolódunk az énekekbe és imádságokba. Benne kell lennünk a szertartásokban, ne csak nézők, hanem résztvevők is legyünk. Ennyivel többek a templomi szertartások a színházi előadásoknál: a színházban csak nézői vagyunk a drámának, a templomban résztvevői. Igyekezzünk a dolgoknak a mélyére nézni: mit gondolt, mit érzett például a mi Üdvözítőnk egy-egy esemény alkalmával. Mikor a főtanács előtt állt? Mikor a keresztet hordozta? Mikor keresztre feszítették? Érezzünk együtt a szenvedő Krisztussal!
A templomban látott és átélt események nyomán megilletődik a lelkünk. Őrizzük meg ezt a szent érzést magunkban. Vigyük magunkkal ki a világba, otthonunkba! Őrizzük a szent csendet! Ne tegyük ki magunkat olyan zajos, szórakoztató eseményeknek, amelyek elnyomnák a templomban szerzett áhítatos érzéseket. Régen a szent időkben tilos volt táncmulatságokat tartani. Ilyen volt az adventi szent idő és a nagyböjt. Még zajos esküvő is tilos volt. Ennek emléke még most is fel-felbukkan. Érzékenyebb lelkek kérdezik, hogy szabad-e nagyböjtben táncmulatságokon részt venni. Az idősebb nemzedék még emlékszik ezekre az egyházi törvényekre, és nem tudja biztosan, hogy most is köteleznek-e még. Mi a helyes válasz? Az, hogy tételes isteni vagy egyházi törvény nem tiltja ugyan a zajos mulatozást, de a jó keresztény ember nem mulatozik, amikor az egyház Jézus szenvedésére és halálára emlékezik.
Valahol hallottam, hogy mikor a család feje, az apa meghalt, lepecsételték a rádiót és a rádió egy hónapig nem szólt. Hogy a gyászt ne zavarja.
Nagyon hatásossá teszi a Jézus szenvedésében való elmélyedést, ha valami böjtöt is vállalunk. Szent Pál azt írja, hogy „Sanyargatom és rabságba vetem testemet, hogy míg másoknak hirdetem az igét, magam érdemtelenné ne váljak.” „Örömmel szenvedek és kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára.”(Kol 1 24) A böjtben az ember önmagát áldozza fel. A böjtölő ember meghal önmagának, egyesül Krisztussal, aki meghalt értünk. Lélektani megfigyelés, hogy akivel együtt örültünk, azt könnyen elfelejtjük, de akivel együtt szenvedtünk, azt nem felejtjük el.
A böjttel kapcsolatban két dolgot szeretnék a Kedves hallgatók figyelmébe ajánlani. Az egyik: a böjt ne legyen feltűnő, ne legyen közcsodálkozás tárgya. Ha mégis rákérdeznének, egy-két szóval intézzük el. Ilyen lehet például, hogy valaki nagyböjt hétköznapjai közül egy meghatározott napon csak háromszor eszik. Ez nem feltűnő. Nem is nehéz. De azért nem olyan egyszerű megtartani. Mert ezen a napon kínálják az embert csokoládéval, feltűnik egy kis sütemény, cukorka. Mi a válasz az ajánlatra? Nem. Nem és nem. A másik, hogy kitartsunk mellette állhatatosan. Mert a böjtben tapasztalja meg az ember saját lényének kettősségét: hogy akarja a jót és a rosszra hajlik. Hősiesen elhatározza a böjtöt, aztán elkezd a fejében motoszkálni a gondolat, hogy „Nem olyan jelentős ez”, hogy „Most az egyszer”. És megszegi a böjtöt. Meg készteti a félelem is, hogy meg ne haljon. Aki böjtöl, az úgy érzi, hogy kezd meghalni önmagának. És így is van, csak azt nem érzi, hogy ennek következtében élni fog Istennek.
Mondjuk ki mi is az apostolok jelszavát. Amikor Krisztus bejelentette, hogy „Most pedig felmegyünk Jeruzsálembe”, az apostolok ezt mondták: „Menjünk mi is meghalni ővele.” Mondjuk ki mi is, hogy „Menjünk mi is meghalni ővele!” Mert ha vele meghalunk, vele élni is fogunk.
Czakó István