Tőlünk nyugatra régi keresztény országokban a társadalom jelentős része elveszítette a hitét. Ott már kereszténység utáni társadalomról beszélnek. A hívő keresztények felemelik a szavukat népük érdekében és azt mondják, hogy hit nélkül a társadalom vesztébe rohan, saját pusztulását készíti elő, mert hit nélkül nincs erkölcs.

XVI. Benedek pápa még lemondása előtt nyilatkozott erről és azt írta, hogy hit nélkül az ember elveszíti tájékozó képességét, nem tudja, mi a jó és mi a rossz. A szekularizáció az erkölcs széthullásához vezet.

Német részről azonnal megtámadták a pápai megnyilatkozást. Mert a németek nagyon okosak, a németek mindent jobban tudnak. Ezt német barátaim mondták némi éllel, ismerve népüket. De azzal, hogy azért mégsem minden német ilyen. Mikor én első németországi utamon kifejeztem, hogy teljesen másnak, jobbnak, kedélyesebbnek, barátságosabbnak, emberszeretőbbnek találom a németeket, mint ahogyan azt nekem előre beharangozták, német barátaim azt felelték: Ne felejtse el, hogy maga német katolikusokkal találkozott. És a német katolikusok mások, mint az átlag német.

Nos, egy ilyen átlag német, egy címzetes professzor a regensburgi Ratzinger egyetemről (mellesleg: a pápáról nevezték el az egyetemet, amelynek professzora kétségbe vonta a pápa állításait, mert ő olyan okos, okosabb, mint a pápa), cikket írt, amelyben azt bizonygatta, hogy a hit és az erkölcs között semmi összefüggés nincs.

A tények beszélnek. Németország a nemzeti szocialista korszak alatt szakított a kereszténységgel. És tudjuk, milyen égbekiáltó öldöklést végeztek. Ugyanúgy, mint a másik ateista, a szovjet államhatalom. Ezzel ellentétben a német ellenállás „a kereszténységben a legértékesebb erőket látta a nép vallásos, erkölcsi megújításában, a gyűlölködés és a hazudozás leküzdésében, az ország felépítésében, és a népek testvéri közösségének kialakításában.”

És nyilatkoznak kiemelkedő személyiségek.

A valamikori szociáldemokrata képviselő, Carlo Mierendorf a koncentrációs táborból kiszabadulása után tábori élményei alapján barátjának ezt mondta: „Tudja, ateistaként mentem be a táborba, és az után, amit ott átéltem, hívő keresztényként jöttem ki. Világos lett előttem, hogy egy nép természetfeletti kapcsolat nélkül, istenhit nélkül nem kormányozható és nem is maradhat meg sokáig.” Konrád Adenauer a hitehagyásra úgy tekintett, mint a legrosszabb barbárságra: „Láttuk, hová jutottunk, hogy elhagytuk a kereszténységet: a mélybe, amelyben most vagyunk”. Ezt 1946-ban mondta. Azóta a német nép még mélyebben van. Adenauer meg volt győződve, hogy a keresztény alap elhagyása Európa végét jelenti (1946). „Az erkölcsi célok, az erkölcsi törvények a hitben gyökereznek.”

Egy hitetlen is így látja: „Mint hitetlen, félek egy Isten nélküli társadalomtól.” (Gregor Gysi)

Joas, a pápaellenes cikk szerzője azzal érvel, hogy „az erkölcsi szétesés az erősen szekularizált Európában nem következett be.” Szerény véleményem szerint Joas nem lát, vagy nem akar látni. Mert Európában a legfelső köröktől a legalsókig tökéletes erkölcsi szétesés van. Aki ezt nem látja, bizonyságot tesz arról, hogy maga is áldozata lett az erkölcsi szétesésnek, és nincs joga ebben a kérdésben véleményt formálni.

Nincs lehetőség arra, hogy ezt a vitát a maga teljességében ismertessem, csak néhány dolgot szeretnék még ehhez hozzáfűzni. A vallásos meggyőződés az emberek erkölcsi gondolkodására, felfogására és magatartására csak lassan fejti ki hatását. Elvesz egy évszázadok által átadott hit, ennek a nevelése, mentalitása, normája, etikus következményei még nemzedékeken át tovább élnek. Így a keresztény erkölcsök bizonyos mértékben a hitetlen és vallástalan Európai társadalomban is tovább élnek. Azokban az emberekben, akik már csak nevükben keresztények.

Ez az erkölcsi továbbhatás ugyanazt a csalódást táplálhatja, amit egy olyan fánál tapasztalunk, aminek elvágták a gyökerét. Egy ideig még zölden áll a helyén. 1986-ban Weizsäcker a német jogásznap előtt intette hallgatóit: „Nem akarok mindent feketére festeni, de kifejezem aggodalmamat: A demokrácia szellemileg a modern idők előtti tartalékokat éli fel, és lassan feléli.”

Van ennek a témának egy nagyon időszerű kicsengése hazánkban is. Jóakaratú körök indítására a kormány lehetővé tette a hitoktatást. Illetve: lehetővé akarta tenni. De hitetlen körök beleszóltak: lehessen választani hit és erkölcstan, illetve csak erkölcstan között. A különbség annyi, hogy aki erkölcstant tanul, nem tanul hittant. Tehát az erkölcsnek nincs alapja.  Mert: ha a gyermek hit- és erkölcstant tanul, és például megkérdezi, miért kell engedelmeskedni a szülőknek, a hittan alapján azt mondják neki: Mert Isten parancsolja. És ezt nem lehet megfellebbezni. És mit mondanak neki, ha hittant nem tanul? Sok választ mondhatnak: Mert a szüleid megfenyítenek, mert így boldogulsz életben, mert így illik, mert ők adnak neked kenyeret, mert tőlük kaptad az életet. És mit válaszol erre a gyermek? Valami pimaszságot, amit a tévében hallott. Vagy miért nem szabad lopni, sikkasztani? Mert börtönbe zárnak érte. De hát minden bűnöző meg van győződve arról, hogy ő okos, okosabb, mint a rendőrség, nem kapják el. Ha nincs Isten, minden szabad, csak legyen ügyes az ember.

A szülők nagy része etikára íratta be gyermekét. Annak a szellemében, ami a társadalom nagy részét most eltölti: Csak a papokhoz nem! Csak az Egyház nem. (Mert sikerült az Egyház évtizedeken át tartó rágalmazásával félelmet ébreszteni az emberekben az Egyház iránt.) Mi, papok, látjuk a végét, látjuk azt, hogy a magyarság megy a teljes megsemmisülés felé. Istenem, könyörülj vesztébe rohanó nemzetünkön!

Czakó István