A napokban ünnepeltük Szent Péter apostolt, akire ráépítette Jézus Krisztus az ő egyházát, Isten gyermekeinek közösségét. Személyében az első pápát, és az ő ünnepén megemlékezünk a pápaság intézményéről, a pápák szakadatlan soráról, amely Jézus Krisztustól napjainkig tart.

Jézus Krisztus Szent Péterre bízta Egyházát, és az Egyházban bennünket, magyarokat is. A magyarság több mint ezer éve benne van a katolikus Egyházban, a pápához tartozik. Tekintsük át a pápaság és a magyarság kapcsolatát ezer éves kereszténységünk alatt.

A pápasággal való kapcsolatunk a pápák jóindulatának jegyében történik. Szent István Asztrik apátot a pápához küldte, hogy tőle kérjen a maga számára koronát, és így a magyar király bekerüljön a keresztény királyok sorába. Ez az esemény 1000-ben történt. II. Szilveszter pápa a Rómában kitört zavargások miatt akkor Ravennában tartózkodott. Vele volt III. Ottó német császár is. A kérés szerencsés politikai körülmények között történt. A pápa készséggel adta hozzájárulását az önálló magyar keresztény állam létrehozásához, és küldte a koronát, valamint a magas tartóra tett keresztet, ami azt jelképezte, hogy idegen államok beavatkozása nélkül szervezheti az Egyházat. III. Ottó pedig a szent lándzsát küldte el, amivel elismerte őt független királynak. A körülmények pedig azért voltak különösen szerencsések, mert a német-római császár is jelen volt és ő is beleegyezését adta az önálló magyar királyság megalapításához. III. Ottó nagyapjának, I. Ottó császárnak még Nagy Károly birodalmának visszaállítása lebegett a szeme előtt.  Ebbe a birodalomba pedig a mai Dunántúl legnagyobb része beletartozott, ő a magyar államot csak hűbéres államként tudta volna elképzelni. Aminthogy erre később történtek is kísérletek. De hát Asztrik apát megkapta azt, amit kért, és Szent Istvánt 1000 karácsonyán meg is koronázták.

VII. Gergely pápa drámai küzdelmet vívott Henrik német-római császárral az Egyház szabadságáért. A küzdelmet itt nem akarom részletezni, csak annyit említek meg, hogy Henrik megkísérelte maga mögé állítani Szent László királyt, aki áttételesen egy rövid ideig a pápa ellen harcoló egyik német fejedelem szövetségese is volt, de otthagyta őket.

A pápák a magyarság érdekében beleszóltak a magyar belügyekbe is: Kun Lászlót, aki kicsapongó életet élt, a pogányokhoz húzott, a pogány kunokkal szövetkezett, az Egyházra támadt. A pápa ezért kiközösítette, mikor bűnbánatot tartott, a kiközösítést feloldotta, de megtérése nem volt őszinte, haláláig a pogányokkal tartott.

A pápák mindig támogatták a magyarságot a török elleni közdelemben. VI. Sándor pápa annyi pénzt küldött Magyarországra, amennyit egyetlen elődje sem. Sajnálatos, hogy nagylelkű támogatásának semmi eredménye nem lett, mert a pénz a magyar főuraknál kézen-közön eltűnt. A boszniai várak (akkor azok magyar várak voltak) egymás után estek el, mert nem volt hadianyag és a katonák nem kaptak fizetést.

A pápák legnagyobb érdeme pedig Magyarország felszabadítása a török uralom alól. 1683-ban Musztafa török nagyvezír meg akarta hódítani Bécset, Európa aranyalmáját (ahogyan ők nevezték). A pápa az egész kereszténységet felszólította Bécs védelmére. Nem is hiába, mert a keresztény seregek 1683. szeptember 12-én fényes győzelmet arattak, a török sereg fejvesztve menekü lt Bécs alól, még a nagyvezír sátra, felszerelése is Bécs falai alatt maradt.

A siker láttán XI. Ince pápa azt kívánta, hogy a keresztények szabadítsák fel Magyarországot is a török uralom alól. Tette ezt akkor, amikor már mindenki tudomásul vette, hogy a török birodalom Egyiptomtól és Mezopotámiától a magyar Felvidékig ér, és a török birodalomnak két ékes nagyvárosa van: Konstantinápoly és Buda, a pápa nem vette tudomásul. A magyarság sem nyugodott bele soha, hogy a török nálunk az úr, állandóan harcolt a törökök ellen, de a százötven éves küzdelemben elvérzett. Mohács előtt a magyarok körülbelül annyian voltak, mint az angolok, vagyis négy millió magyar volt, százötven év múlva pedig csak egy millió nyolcszázezer. A magyarok vagy meghaltak a százötven évig tartó küzdelemben, vagy fogságba hurcolták őket. Az ország nyugati részén a Habsburgok voltak az urak, és ők mindenképen békét akartak, nem akartak a törökkel harcolni, és büntették a magyarokat, amiért újra meg újra kirobbantották a harcot. Az volt az az idő, amikor az ének keletkezett: „Két pogány közt egy hazáért ömlik ki a vére.”

XI. Ince pápa ösztönzésére azonban megindult a felszabadító harc Magyarországért. A pápa beteg volt, betegágyáról szervezte a küzdelmet. Pénzt küldött a harc folytatására. Azt mondják, mindent pénzzé tett. A pénzt azonban nem adta a császári udvar kezébe, hanem közvetítője által oda juttatta, ahol arra szükség volt.

A hősies küzdelem eredményes volt: Buda 1686. szeptember 2-án felszabadult. Sajnos, a küzdelemben tönkre is ment: az ostromlók egy ágyúgolyója betalált a törökök lőporraktárába, felrobbantotta lőport és Mátyás király gyönyörű várát romba döntötte.

Buda visszafoglalása új lendületet adott a török elleni küzdelemnek, a török uralom összeomlott, Magyarország felszabadult. A magyarság hálából szobrot állított XI. Ince pápának. A szobra most is ott van a várban. Hogy most is ott van, az azért jelentős, mert a szovjet uralom idején minden papi szobrot eltávolítottak Budapest köztereiről, de ez megmaradt.

Népünk nagy tragédiája a trianoni békediktátum. A Szentszék tiltakozásának ellenére valósították meg, a békediktátum ötvenedik évfordulója alkalmából pedig a Szentszék hivatalosan az ENSz-hez fordult, és felülvizsgálatát kérte. A dologban az a sajnálatos, hogy a világ urai most is magyarságellenesek, és még sajnálatosabb az, hogy erről a magyar sajtó sem adott hírt. Mintha a magyar sajtó is magyarságellenes volna. De a katolikus rádió hallgatói tudjanak arról, hogy a pápa milyen jóindulattal van a magyarok iránt.

Tudjuk-e azt, hogy korunkban két pápa is járt Magyarországon? Mégpedig XII. Piusz és VI. Pál pápa. Mindketten az 1939-es eucharisztikus kongresszus alkalmából. A világ minden részéről összejöttek a hívek az oltáriszentség ünneplésére Budapestre. A magyarság akkor fényes ünnepségekkel bizonyságot tett arról, hogy milyen mélyen katolikus: a mostani Hősök terén százezer férfi végzett szentségimádását és áldozott, a Dunán pedig csodálatos vízi körmenetet tartottak, az oltáriszentséget kivilágított hajón vitték. Az ünnepségeknek mindkét későbbi pápa tanúja volt: XII. Piusz pápai legátusként járt itt, VI. Pál pedig a pápai legátus titkáraként. Mindketten elismeréssel emlegették később is akkori élményeiket.

Nem tudom nem ennek a hatása volt-e, hogy 1956-ban, a magyar forradalom idején XII. Piusz pápa két levelet is intézett világhoz kérve, hogy segítsék a magyarokat. Teljesen szokatlan megnyilvánulás volt ez a pápa részéről, a legnagyobb jóindulat és segítőkészség jele. Nem a pápán múlt, hogy nem segítettek, hanem inkább kihasználva azt, hogy a szovjet le van kötve a magyarok elleni küzdelemmel, az angol és francia haderő megtámadta és elfoglalta a Szuezi csatornát.

Nemcsak a pápák voltak jóindulattal a magyarok felé, a magyarok is ezer éves kereszténységünk alatt soha sem fordultak szembe a pápákkal.

Néhány történelmi tényt közöltem most a Kedves rádióhallgatókkal, amelyek bizonyítják, hogy a pápák milyen jóindulattal voltak és vannak a magyarság iránt. Maradjunk mi is hűségesek a Szentszékhez.

Czakó István