Napjainkban az Egyháznak kétségtelenül legnagyobb problémája, hogy elfogynak a papok. Mindenki látja, hogy az Egyház jövője függ ettől. Ha elfogy a papság, nem lesz, aki hirdesse az evangéliumot, vége az Egyháznak. A kép sötét, de a történelem ismeretében remélnünk kell, hogy a Szentlélek egy újabb kiáradása új tavaszt hoz az Egyház életébe és általa az emberiség számára is. Ez most szinte reménytelenek látszik, de Isten ura a történelemnek. Meg tudja fordítani a szellemi irányzatokat, tud újra támasztani sok lelkes igehirdetőt, apostoli lelkületű papot.

 A papság létszáma a történelem tanúsága szerint állandó hullámzást mutat.

 Közvetlenül a reformáció előtt a papság létszáma lecsökkent. A bécsi egyházmegyében a Luther Márton előtti években évenként csak három-négy papot szenteltek. Az egri egyházmegyében l9o3-ban csak három papot szenteltek. Pedig az Egyháznak abban az időben nagy vagyona volt, a papság jólétben élhetett. Mégis csak nagyon kevesen kívánták Istent szolgálni. A második világháború előtt ugyancsak kevés volt a papi hivatás. Nagyon jól emlékszem rá, minden misében imádkoztunk papi hivatásokért, mert kevés volt a pap. Pedig a papság jólétben élt, hivatalos megbecsülésben részesült.

És a helyzet megváltozott. Az Egyházban újra friss szelek fújtak. Noha a reformáció után olyan kevés volt a pap, hogy sok plébániát szerzetesekkel kellett betölteni, – például – a török után a kápolnai plébániának is először szerzetes plébánosa volt, és ez akkor nem jelentett semmi különlegeset, márt más plébániákkal is ez volt a helyzet. De helyüket hamarosan elfoglalták egyházmegyés papok, mert újra volt elég pap. A közelmúltban is lezajlott egy ilyen csodálatos változás.

Mint jeleztem, a háború előtt kevés volt a pap. Közvetlenül a háború után, 1946-ban – én akkor első éves voltam -, az egri szemináriumban harminchárman voltunk. Öt év múlva, amikor pappá szenteltek, már százhárman.

Pedig azok az idők voltak a kommunista hatalom átvételének évei. Akkor börtönözték be az ország vezető főpapját, Mindszenti bíborost, akkor fosztották meg az Egyházat minden anyagi alapjától, akkor vittek börtönbe, internáló táborba papokat illegális hitoktatásért, akkor volt veszélyes papnak lenni, akkor volt földi szempontból kilátástalan a papság jövője! És mégis tódultak ifjú emberek a szemináriumba! Miért? Mert az ifjúság szereti a hősies helytállást kívánó feladatot. Mert Isten Lelke fújni kezdett. Isten Lelke, a Szentlélek, akiről Krisztus azt mondta Nikodémusnak, hogy „a szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy.”

De addig is tegyünk meg mindent, hogy minél több ifjú jelentkezzék a szemináriumba! Állítsuk az ifjúság elé hős papok példáját, a hívek becsüljék meg a papokat azokért a természetfeletti értékekért, amiket a papság közvetít. Ne hitetlen újságírók irányítsák a hívek gondolkozását, akik megvallják magukról, hogy sem Istenhez, sem a valláshoz semmi közük. A papságra készülők a szemináriumban kapjanak lelkesítő ismereteket, és Isten dolgaiért tanuljanak meg lelkesedni.  

Az Egyház a társadalomban emberi közösség formájában jelenik meg. És érvényesek rá az emberi közösség szabályai. Minden közösség annyira virágzik, amennyit tagjai tesznek érte. Vajon megteszünk-e mindent, hogy legyenek papjai az Egyháznak?

Mit kellene tennünk? Legelőször is ismertetni az ifjúsággal a papságot. Lássa meg benne a nagyszerűt. Vannak katolikus középiskoláink, és nincsenek papi hivatásaink. Vajon kihasználja-e az Egyház, hogy az ifjúság legalább egy részének nevelésére lehetősége van?

A katolikus középiskolát minden ott érettségizett ifjúnak öntudatos katolikusként kellene elhagyni. Ők volnának az Egyház képzett apostolai. Mert most az Egyház úgy néz ki, mint egy hadsereg, amelynek vannak tábornokai és közemberei, de nincs tiszti kara. A katolikus középiskoláknak kellene adni a tiszti kart, akik a társadalomban öntudatosan, vezérként képviselnék az Egyházat.

Sokat kellene szólni a katolikus középiskolákban a papság történelmi szerepéről, bemutatni hős papok életét. Népszerű, színes kiadványokban bemutatni a papságot. Szólni arról, hogy hogyan kell képviselni Isten ügyét a társadalomban. Bemutatni a papság életét és annak vonzó, nagyszerű oldalát. Meg kellene tanítani az ifjúságot, hogy hogyan képviselje Isten ügyét a társadalomban. És megcsillantani a lehetőséget, hogy aki ezt a kiadványt nézegeti, maga is beállhat az apostolok közé.

Bemutatni, milyen értékes a pap foglalkozása! Pláton, a görög filozófiának egyik legkiválóbb képviselője, a foglalkozásokat tíz kategóriába osztja azok értéke szerint. Legértékesebbnek a szellemi foglalkozásokat tartja, mert azok örök értékekkel foglalkoznak. Ilyen a papok tevékenysége, akik a természetfeletti, örök értékeket közvetítik.

Ennél azonban még sokkal több, hogy a pap Krisztus tevékenységét folytatja, Isten szavát hirdeti, megszenteli a társadalmat, és vezeti az embereket Isten felé.

Európát ellepik a mohamedánok. Mindenfelé iskolákat alapítanak. És a hagyományosan keresztény országokban öntudatos, erőszakos mohamedánokat képeznek. A mohamedán iskolákban, olyan képzést kap az ifjúság, hogy mikor végzett, már öntudatos apostola az iszlámnak. Hirdetik vallásukat Szent Pál megfogalmazása szerint, akár alkalmas, akár nem. Minden alkalmat megragadnak, hogy térítsenek. Hol vagyunk mi ettől! Milyen kevés keresztény ember tud vallásáról beszélni! Pedig volnának hozzá eszközeink, lehetőségünk, csak nem élünk vele.

Schütz Antal a két világháború közötti időszakban a Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai tanszékének professzora volt. Foglalkozott előadásaiban az Egyház helyzetével is. Többek között azt mondta egyik előadásában, hogy Isten minden korban támaszt az egyháznak vallásos vezéregyéniséget, aki tudásával és buzgóságával lelket önt a katolikus társadalomba. Várjuk ezt a nagy egyéniséget. Várjuk, hogy vonzó példájára sok ifjú vállalja a papságot, és várjuk általa az új tavaszt.

Czakó István