Napi evangélium

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. Jn 20,19-31

Elmélkedés

Egy találkozás pillanata

Az egyik hittanórán a feltámadt Krisztus megjelenéseiről tanultunk, többek között arról, amit ma olvasunk az evangéliumban, Tamás apostol esetét. Amikor a következő órán visszakérdeztem a tanultakat, az egyik fiú így kezdte a történetet: „Az apostolok bezárkózva várták, hogy Jézus megjelenjen nekik.” Többen elcsodálkoztak a megfogalmazáson, én is meglepődtem, valaki meg is kérdezte: „Várták? Biztos, hogy várták?” A fiú elgondolkozott, aztán igyekezett kijavítani: „Tényleg nem várhatták, mert akkor kinyitották volna az ajtót és nem zárják be.”

Az esetet azért említem, mert gyermekként és felnőttként is könnyen fogalmazunk pontatlanul a feltámadás körüli eseményekkel kapcsolatban. Túlzás volna azt állítani, hogy az apostolok az első pillanattól fogva hittek Jézus feltámadásában, rögtön megértették az események jelentőségét és azonnal felfogták, hogy mi lesz az ő küldetésük. Az evangéliumi leírások nem is tartalmaznak ilyen túlzásokat, az evangélisták őszintén leírják, hogy az apostolok csak lassan jutottak el a hitre. Nem azért zárkóztak be, hogy így tegyék próbára Mesterüket, hogy képes-e megjelenni nekik, hanem félelmükben, féltek, hogy akik Jézust megölték, velük is hasonlóan fognak bánni. És egyáltalán nem várták Jézust, mert még elképzelni sem tudták, hogy valaha viszontlátják. Ekkor jelenik meg nekik a feltámadt Krisztus, aki számára nem akadály a bezárt ajtó. Csodálkozásukat, meglepettségüket, kételkedésüket látva az Úr megmutatja nekik a „kezét és az oldalát”, azaz azokat a sebhelyeket, amelyeket a keresztre feszítéskor szerzett, s amely sebek egyértelműen tanúsítják, hogy valóban ő az. A jelenlévők csak ezek alapján, a sebhelyek láttán kezdenek el örvendezni, hinni abban, hogy van feltámadás, mert valóban a Feltámadott áll közöttük.

Nem érdemes csodálkoznunk azon, hogy a jelenéskor távollévő Tamás apostol hitetlenkedve, kételkedve hallgatja később apostoltársai beszámolóját. Ő ugyanúgy kételkedik, mint a többiek azelőtt, hogy megjelent volna nekik az Úr. Tamás csupán annyit szeretne látni, mint a többiek, nem többet, de nem is kevesebbet. Ezt a vágyát, ezt a kívánságát teljesíti Jézus, amikor a következő megjelenésekor ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!”

A találkozás pillanata, a felismerés élménye Tamás apostol lelkében óriási változást eredményez, ahogyan mindazoknál, akiknek megmutatta magát a feltámadt Úr. És ez a változás nem hosszas szemlélődés vagy gondolkodás eredménye, hanem egyik pillanatról a másikra történik. A lelkében végbemenő változást fejezi ki hitvallása: „Én Uram, én Istenem!” A többi apostolnál is megfigyelhetjük, hogy Jézus kereszthalálát követően szívükön eluralkodik a kétségbeesés, lelkükön a bizonytalanság, eltölti őket a félelem, ezért is zárkóznak be, de mindez megszűnik, amikor megjelenik a Feltámadott. Szívüket újra eltölti a lelkesedés, a bátorság, most már kezdik megérteni az eseményeket, kezdik megérteni küldetésüket, és elindulnak, hogy akár életük kockáztatásával, a vértanúság vállalásával is hirdessék: Krisztus valóban feltámadt a halálból!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

Forrás: evangelium.katolikus.hu