Magyarországon vasárnap tartottuk meg Krisztus testének és vérének ünnepét. Az Úr Jézus Krisztus testének és vérének ünnepe, ezért úrnapjának hívjuk. Főünnep. Ezen a napon azt ünnepeljük, hogy Jézus Krisztus a kenyér és a bor színében jelen van közöttünk. Az ünnep sokáig a pünkösd utáni tizedik napon volt, vagyis csütörtökön, és sok katolikus hagyománnyal rendelkező országban ma is így van, de nálunk az ateista rendszer nem tűrte, hogy a dolgozók egy napot ünnepléssel töltsenek, kiessenek a munkából, azért az Egyház kénytelen volt az ünnepet a következő vasárnapra áthelyezni.
Az ünnep az Egyház kétezer éves történetéhez viszonyítva nem régi. Lüttichi (Hollandiai) Szent Julianna egy látomására vezethető vissza. Ő egy holdat látott, ami az egyházi évet jelképezte, de egy darab hiányzott a holdból, vagyis az egyházi évből. Ő ezt úgy értelmezte, hogy az oltáriszentség tisztelete hiányzik. Honfitársa, IV. Orbán pápa pedig elrendelte az oltáriszentség ünnepét. Vagyis, hogy ünnepeljük meg Jézus valóságos jelenlétét az oltáriszentségben, és így legyen teljes az egyházi év.
Az oltáriszentség tisztelete valóban hiányos volt úrnapja előtt. Az Egyház kezdettől fogva hitte és vallotta, hogy Krisztus valóban jelen van a kenyér és bor színe alatt. Ő az utolsó vacsorán átváltoztatta a kenyeret és a bort testévé és vérévé, tanítványainak pedig megparancsolta, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére. Az Egyház ezt teszi minden szentmisében, Krisztus hívei összejönnek, és kimondják Krisztus szavait, Krisztus mindenható szavai nyomán pedig a kenyér és a bor Jézus testévé és vérévé változik. Krisztus parancsa szerint a hívek hittel veszik magukhoz, és viszik el betegekhez is, hogy istengyermeki életüket, amit a keresztségben kaptak, az oltáriszentség táplálja.
Egy-egy szentmisén a pap nem annyi ostyát, kovásztalan kenyeret változtatott át, amennyi áldozó volt. Ami áldozás után megmaradt, azt a pasztofóriumba helyezték. A pasztofórium egy kis fülke volt szentély falában minden különös dísz nélkül. Olyan volt, mint egy vakablak a templom belseje felé. Kis ajtó volt rajta, hogy be lehessen zárni. Ebben őrizték az oltáriszentséget. Ilyen pasztofóriumot minden középkori eredetű templomunkban lehet találni. A szentély falában van. Jól lehet látni például Gyöngyösön a felsővárosi és az alsóvárosi templomban és Gyöngyöspatán. A pasztofórium nem feltűnő, mert semmi különös dísze nincs.
Vagy volt egy másik őrzési mód is. A mennyezetre függesztettek egy ezüstgalambot, ami úgy jelent meg a templomtérben, mint nálunk nagyon sokáig a templom mennyezetére függesztett örökmécs. Ebbe a galambba tették az oltáriszentséget, ha szükség volt rá, ebből áldoztattak.
Amikor IV. Orbán pápa elrendelte Krisztus jelenlétének megünneplését, feleszmélt az Egyház. Ujjongva ünnepelte a közöttünk jelenlevő Krisztust. Attól kezdve tartottak nagy úrnapi körmeneteket. Kivitte az Egyház az oltáriszentséget az utcára, hogy megmutassa országnak-világnak az Egyház nagy kincsét, a közöttünk levő Krisztust.
Attól kezdve építettek díszes tabernákulumokat, és többé nem dísztelenségben őrizték az oltáriszentséget.
Attól kezdve vezettek be szentségimádásokat, ahol a közösség hódolatát, imádását fejezte ki Jézus iránt.
Az pedig már a legújabb idők tiszteletének formája, hogy bizonyos időszakonként eucharisztikus kongresszust tart az Egyház. Egy kijelölt helyre meghívja a világ katolikusait ünnepelni az oltáriszentséget. Ott az egész Egyház nevében az összegyűlt hívek imádják, hódolatukat fejezik ki a közöttünk levő Krisztusnak, ünneplik őt az egész Egyház nevében, tudományos előadások hangzanak el. 1938-ban Budapesten volt az eucharisztikus világkongresszus. Felejthetetlen ünnepségek voltak. A Hősök terén százezer férfi szentségimádása, körmenet a Dunán, amikor hajókon vitték az oltáriszentséget. És örök emlékül megmaradt a kongresszus himnusza, az azóta is kedvelt szentségi énekünk, a Győzelemről énekeljen… kezdetű ének. Szárnyaló dallama, fennkölt szövege őrzi a világkongresszus hangulatát.
Az oltáriszentség tiszteletének egyik megnyilvánulása még a szentséglátogatás. Ha tehetjük, térjünk be a templomba és fejezzük ki hódolatunkat a közöttünk jelen levő szeretett Megváltónknak.
Mivel hisszük, hogy Krisztus az oltáriszentségben valósággal jelen van, a templomban tisztelettel viselkedünk: nem beszélgetünk, a sapkát, kalapot levesszük a fejünkről és tiszteletünket fejezzük ki iránta. Köszöntjük őt. Nemcsak úgy, hogy a fejünket hajtjuk meg, hanem a térdünket is. Ez a legmélyebb tiszteletnyilvánítás, csak Istennek jár.
Még valami fontosat kell mondanom az oltáriszentséggel kapcsolatban. Mint azt már többször említettem, Krisztus valósággal jelen van az oltáriszentségben. A Bibliában azt olvassuk, hogy Krisztus a kenyérre azt mondta: Ez az én testem. – És ha ő ezt mondta, akkor az is. Az oltáriszentség Krisztus maga, a kenyér színe alatt. Éppen ezért imádjuk őt, imádjuk a kenyér színe alatt jelen levő Krisztust. Ezért mi, katolikusok, sértőnek tartjuk a protestánsoknak azt a vádját, hogy mi bálványimádók vagyunk. Mintha a szentséget, vagy az ostyát imádnánk. Fel szokták hozni állításuk igazolására az Ez nagy szentség kezdetű énekünket, amelyben azt mondjuk, hogy „ezt imádjuk legjobban”. De az imádás Istennek szól, aki jelen van a kenyér színe alatt! Az énekben benne is van, hogy „Állj mellettünk, nagy Isten titkos kenyér színében”. A reformátusok nemrégiben újra megjelentették a Kálvin féle kátét, amelyben benne van, hogy a katolikusok bálványimádók. A kiadás feletti tanácskozáson némelyek felvetették, hogy ezt a szöveget az ökumenikus mozgalmak idején már nem kellene beleírni az új kiadásba. Mások kardoskodtak mellette. Szavazásra bocsátották, és a többség a régi szöveg mellett döntött. Mi katolikusok azonban továbbra is ragaszkodunk a Biblia szövegéhez. Ha Krisztus azt mondja, hogy „Ez az én testem”, (ez áll a Bibliában), akkor hisszük, hogy az Krisztus teste. És imádjuk Jézust az oltáriszentségben.
Czakó István