Nyár van, búcsúk, zarándoklatok ideje. A legtöbb egyházközség nyáron tartja temploma búcsúját, és a búcsúra sokan megjelennek. Rokonok, ismerősök, egymással vallási kapcsolatban levő hívők. Meg ebben az időben mennek a hívek zarándokhelyekre, ahol sokan találkoznak. Sokan az egyházmegyéből, az országból, sok külföldi is, vagy magyarok külföldi zarándokhelyeken. Ezrek, százezrek. Ennek kapcsán szeretnék most szólni a vallásos élménynek a két formájáról: a magános istenélményről és a tömeges istenélményről.

A Hegyi Beszéd a keresztény szellemiség foglalata. Ebben szól Jézus Krisztus a helyes imádságról is. „Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál a rejtekben levő Atyádhoz. Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” Jézus arra akart rámutatni, hogy az ima számára keressünk megfelelő időt, amikor semmi sem zavarja Istennel való találkozásunkat és helyet, ahol semmi sem zavar, hogy elmélyedhessünk az imában. Így valóban élmény legyen az imádság.

A magány az Istennel való bensőséges találkozás feltétele.

Van azonban a vallásosságnak egy másik formája is, amely ugyancsak nagy jelentőségű. A kettő kiegészíti egymást. Ez a tömeges istenélmény.

Erről a Szentírás is beszél. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében arról ír, hogy már régen szerette volna látni a római híveket, hogy az hitük és az ő hite által kölcsönösen megvigasztalódjanak. Ez a nagy apostol a hit vigasztalását akarja nyújtani a római híveknek, és az ő hitükön ő is vigasztalódni, erősödni akar. Az ószövetségi templomban rendszeresen nagy ünnepi felvonulásokat tartottak. A zsoltáros fájdalmasan emlékezik meg a barátjáról, akivel együtt vonultak az ünnepi menetben. Egy három ezer évvel ezelőtt írt tanulság ez a tömeges istenélmény boldogságáról. Egy másik zsoltárban pedig a zsoltár szerzője arról beszél, milyen nagy örömet jelentett neki, hogy majd megint együtt mehetnek a templomi menetben: Örvendeztem, amikor azt mondták nekem: „Megyünk az Úr hajlékába.”

A két istenélmény kiegészíti egymást.

A magányos istenélményt könnyebben értjük: csak akkor tud az ember igazán elmélyedni az Istennel való találkozásban, ha semmi külső körülmény nem zavarja.

A tömeges istenélmény lelki haszna pedig abban áll, hogy a hívek a maguk vallási megnyilvánulásai által megerősítik egymást. Az ember társas lény. Akkor érzi jól magát, ha közösségben van. A közösség tagjainak magatartása megerősíti abban a meggyőződésben, hogy jó úton jár. Hogy nagyszerű Isten útján járni. Magának a vallásos tömegnek a megjelenése is lenyűgöző lehet.

Egyszer egri hívekkel voltam Lourdes-ban. Délután megérkeztünk, elfoglaltuk a szálláshelyünket, megvacsoráztunk és vacsora után elindultunk a bazilika felé. A Boulevard de la Grotte-on mentünk, ami Lourdes főutcájának mondható, és a bazilika előtti térre ereszkedik le. Valamivel elmúlt fél kilenc, a körmenet már elindult a jelenések barlangjától, és a nagy térség másik oldalán vonult. Megrendítő látvány volt: egy végeláthatatlan tömeg vonult a tér másik oldalán égő gyertyákkal, énekelve.   A hívek, akik először voltak Lourdes-ban, megálltak, elbűvölve nézték, és azt kérdezték: Mi ez?  – Körmenet – mondtam. – De milyen ünnep van, hogy ennyien vannak? – volt a további kérdés. – Nincs ünnep. Ez Lourdes. Minden nap ennyien vannak. (A körmenetben egy-egy hétköznap este is ötven-hatvan ezer ember vesz részt.)  Mindenki megrendülve nézte a tömeg hitvallását.

A hívő ember boldog ennek a látványától is. Még inkább boldog, ha résztvevője lehet. Miért? Mert átadhatja magát mások áhítatának láttán Istennek. Semmi sem zavarja. A hívő ember a világban mindig ellenkezéssel találkozik. „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” „Meggyűlölnek titeket az én nevemért.” A hívő ember lépten-nyomon találkozik ezzel a gyűlölettel. A sátán szelleme mindenütt megjelenik. A vallásos tömegben azonban nem. Itt mindenki egy Isten imádásában és ebben mindenki azonosulhat mindenkivel.  Egy test és egy lélek a hatalmas tömeg.

Egy másik ilyen hatalmas élmény emlékét is őrzöm. Budapesten, a Szent István bazilika előtti téren az egész teret betöltő tömeg várakozott. A mise után a bíboros prímás kijött a templom elé, és bejelentette, hogy a Szentatya Magyarországra látogat. Nagy örömujjongás fogadta a bejelentést, majd a tömeg elénekelte a himnuszt. A himnusz elemi erővel szólt. Tessék elképzelni, hogy százezer lelkes ember boldogan énekli a himnuszt! Francia vendégekkel voltam ott, vendégeim szemmel láthatóan megrendülve kérdezték: Mi volt ez? – Mikor megmondtam, hogy a magyar himnusz, mindenáron akartak belőle egy felvételt magukkal vinni. Vettem nekik egy magnószalagot. Nem csoda, hogy az idegeneket meghatotta a himnusz: az egész tér szívvel-lélekkel énekelt, a magyarság lelke, boldogsága volt benne a himnuszban.

Egyébként nem ilyen megrendítő formában, de szentmiséink minden alkalommal felkínálják a tömeges isten élményt. A második vatikáni zsinat alapján megvalósított liturgikus reform szerint a szentmise elején felhangzó ének többek között arra is való, hogy a híveket közösséggé formálja. Egyesítse Isten imádásában. De az egész mise is! Azt szokták mondani, hogy a művészet csúcsa az opera. Az operában ugyanis minden művészet megjelenik: az irodalom, amely a darabot írja, a zeneirodalom: az ének és hangszeres zene, kórusok, zenekarok, a díszletek a festészettel jelennek meg. Tehát minden művészeti ág. A szentmise azonban ennél több. Mert a mise alatt nemcsak minden művészeti ág képviselve van, hanem a misén résztvevők maguk is belépnek a cselekménybe, részesei lesznek, átélik a szent cselekményt. Ezért vegyünk részt odaadással a szentmiséken. Legyünk öntudatos, boldog részei az istendicsérők közösségének. Erősítsük egymást hitünk megvallása által.

Mi tehát a végső következtetésem? Használjuk fel mindkét formáját az istenélménynek, hogy elmerülhessünk Istenben. Teremtsünk csendet és a csendben találkozzunk Istennel, és de vegyünk részt a nagy nyilvános istentiszteleteken is és épüljünk egymás hitén.

Egyébként: a hit éve van. Nagyon időszerűnek tartanám, ha egyszer egy nagy hitvallásra egyesítenék a magyarságot, az országot, vagy egy egyházmegyét, és az ott összegyűlt hívek felkiáltanának Istenhez, belekiáltanák a hitetlen világ képébe, hogy hiszünk. Összegyűjteni a híveket egy nagy, szabad térre, és ott hitvallást tenni. Az ünnepség ez lenne a célja, egy nagy, ország-világra szóló, ünnepélyes hitvallás. Lássa meg a világ, hogy hiszünk, bátran megvalljuk a hitünket. Micsoda ereje volna egy ilyen bátor, tömeges hitvallásnak! A hit éve van!

 

Czakó István