A népszámlálás adataihoz

Megjelentek a 2011-es népszámlálás adatai. Egyházi körökben meglepetés és csalódás követte a nyilvánosságra hozatalt. Mert – hogy a katolikus egyháznál maradjunk – a népszámlálás alapján azt tűnt ki, hogy a katolikusok száma az utolsó népszámlálás óta jelentősen csökkent, mert míg 2001-ben hat millió ötvenhat ezer katolikust írtak össze, 2011-ben már csak öt millió háromszáz ezret, tehát hétszáz ezerrel kevesebbet. Ugyanígy csökkent a reformátusok és az evangélikusok száma is, ami persze a katolikusok számára nem vigasztalás.

A hívek létszámának apadása azért is érintette fájdalmasan az egyház híveit, mert az előző népszámlálás alkalmával nagyon örvendetes szám jelent meg, többen vallották magukat katolikusoknak, mint amennyit a hívek, de akár az egyházi vezetők és hivatalok is vártak. Most pedig a népszámlálási adatok nagy csökkenésről számoltak be. Senki nem tapasztalta azt, hogy ilyen sok ember elhagyta volna az Egyházat az elmúlt tíz év alatt.

Többen megkérdőjelezték a népszámlálási biztosok eljárását. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hivatalos szervezete ki is adott egy nyilatkozatot, hogy az adatok nem tekinti mérvadónak. Azt gyanították, hogy szándékosan csökkentették a hívek létszámának adatait. Ezt bizonyos adatokkal is alátámasztották. Voltak, akik tudtak arról, hogy az interneten, ha egyszerűen katolikusnak vallotta magát valaki, azt a gép nem fogadta el. Legalábbis egy ideig nem. Másrészt annak is tulajdonították a csökkenést, hogy másképp kérdeztek rá a vallásra, mint tíz éve, amit sokan nem értettek, nem válaszoltak rá, vagy nem jól válaszoltak. Sőt mintha az adatfelvevők sem túlságosan szorgalmazták volna, hogy a nép vallási hovatartozásáról nyilatkozzék, és ha nem nyilatkozott, nem jelent meg az adat. Ez nem légből kapott állítás. Az előző népszámláláskor egyik magas rangú papnál a népszámlálási biztos adatfelvétel után bezárta a mappáját, és menni készült, mikor a plébános megkérdezte: Nem felejtett el valamit kérdezni? – Mit – kérdezett vissza az adatfelvevő. Hát azt, hogy milyen vallású vagyok. – Ha az magának olyan fontos…- fanyalgott a népszámlálási biztos. – Nem nekem fontos, hanem magának, mert ha ezt nem kérdezi meg, nem teljesíti a feladatát. – Akkor mondja. – válaszolt újra a biztos, és kényszeredetten bejegyezte, hogy a plébános katolikus.

Nem tartom kizártnak, hogy az előadott okok miatt valóban kisebb a katolikusok száma a valóságosnál, de nem lényegesen. Ezek az Egyház ellenségeinek kicsinyes trükkjei, de nem befolyásolják lényegesen az adatokat. Hanem mi befolyásolhatja? Szerény véleményem szerint az elhatalmasodó, és egyre nyíltabban megjelenő, a kormányok által támogatott hitetlenség.

Ha a gyenge hitű ember arról hall, hogy a francia parlament megszavazta a melegek házasságának érvényességét, Olaszországban bíróság levéteti az iskolákban a falról a keresztet, (mert a mohamedánokat és az ateistákat sérti), akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy az egyébként sem öntudatos keresztény tömeg nem nyilatkozik a vallásáról. Nem tagadja, de nem is vallja meg vallási hovatartozását. Amire tanították: a vallás magánügy. Ez a megoldás kulcsa: mert nem az ateisták létszáma gyarapodott feltűnő módon, hanem azoké, akik nem nyilatkoztak a vallásukról. Ez a dolgok lényege: a nem nyilatkozók száma emelkedett feltűnően.

Ezek után kíséreljük meg, hogy számot vessünk, hányan vagyunk mi, katolikusok, hívő keresztények.

Tegyük félre a népszámlálás adatait és tisztázzuk azt, hogy kit tekintünk katolikusnak. Az egyházjog szerint azt, akit a katolikus Egyházban kereszteltek meg. Gyakorlatilag azt, aki gyakorolja is a vallását. És a kettő között nagy szakadék tátong.

Mert jogilag az, akit a katolikus Egyházban kereszteltek meg, az gyakorolja is a vallását, templomba jár vasárnaponként, szentségekhez járul. És a többi. Ez azonban, sajnos, nem így van. Még a kommunista időben a vietnámi püspöki kar Rómába utazva néhány napra megállt Egerben, hogy tájékozódjék arról, hogyan él a kommunista érában a magyar katolikus Egyház. Az Állami Egyházügyi Hivatal tanácsolta ezt nekik, keressék fel az egri érsekséget, az egri érsekségnek pedig, hogy lássa őket vendégül. Egy bíboros, két érsek és tíz püspök volt a delegáció. Többször ebédeltünk együtt. Egy alkalommal megkérdeztem az asztalszomszédomat, hogy Vietnámban a hívek hány százaléka jár vasárnap misére. Nem értette a kérdést. Miután részletesebben kérdeztem, és közöltem, hogy nálunk csak a katolikusok 5-6 százaléka jár vasárnaponként misére, rájött, hogy miért nem értette a kérdést. Azért, mert nem értette, hogy aki meg van keresztelve, nem megy misére. Náluk mindenki megy. Annyi katolikus megy, ahány meg van keresztelve. Száz százalék.

Európában felfedezték a „hitét nem gyakorló keresztény” fogalmát. Vagyis keresztény, de pogány módon él. A templomjárók mindig katolikusnak vallják magukat, akik nem járnak, egyszer katolikusnak máskor nem nyilatkoznak. Mindig úgy, hogy ne legyen belőle bajuk. Olyan pártoló tagoknak mondhatnánk őket.

Egy középkor jelenség jut róluk eszembe. A középkor keresztény eszménye a szerzetes volt. A szerzeteseket tartották igazán keresztényeknek. Volt azonban sok ember, aki körülményei miatt nem lehetett szerzetes, vagy nem akart szerzetes lenni, de azonosította magát a szerzetesi életformával, és odaköltözött a kolostor mellé. Egész falvak alakultak belőlük. Ezek voltak a conversusok, a megtértek. Ezeket az ingadozó katolikusokat rokonszenvező katolikusnak mondanám. Helyesli a katolikus életmódot, de nem éli. (Vagy nem is helyesli, de rokonszenvez vele.)

Ha ezek alapján mérjük fel a katolikusok létszámát, bizony, nagyon csekély számot kapunk. Azoknak, akik így kitartanak, azt tanácsolom, hogy tartsanak ki, fogjanak össze, mert az erő nem a nagy létszámban, hanem a meggyőződésre épült hitben van. Akik pedig távolabb járnak, azt tanácsolom, hogy gondolják át újra a helyzetüket, vallják meg hitüket keresztény életükkel, mert ez nagy nyugalmat, lelki erőt, békét és boldogságot jelent.

Ennyit a népszámlálási adatok nyomán.

 

Czakó István