Összeköltöztem a párommal. A minap megütötte a fülemet ez a kijelentés. Mert noha nem először hallottam már ilyen vagy más vonatkozásban, most először jelent meg előttem a maga valóságában, hogy itt nem szavakról, kifejezésmódról van szó, hanem egy új életformáról, egy végkép nem keresztény életformáról.

Mert mit is mond ez a kifejezés? Hogy végkép összeköltözött valakivel, aki eddig a párja volt. Mi az, hogy párja? Akivel együtt él. Régen hívták azt az asszonyt feleségnek, akivel valaki együtt élt. Párja a galambnak volt. És talán innen is származik a kifejezés: olyan édes, kedves, mint egy galamb. De nem házastársa. Mert házastársa akkor lett volna, ha egyházi házasságot kötnek. „Kössön házasságot, de csak hitben!” – így szól Szent Pál intelme a korintusi első levélben.

Összeköltöztek… Mert mind a kettőjüknek volt valami bútora, és azt most összehordták egy lakásba. A nő lakásába, a férfi lakásába, vagy egy most kibérelt lakásba. A lényeg az, hogy a bútor együtt van, és ezután együtt élnek. Eddig is többször találkoztak, de most már együtt laknak. Házasság? Az csak egy darab papír – mondják. Nekik, mert ők nem kívánnak semmi mást, csak egy szerelmi partnert. Ahhoz pedig eddig sem kellett semmiféle papír.

Régen nem összeköltöztek, hanem házasságot kötöttek. Ez ugyan összeköltözéssel is járt. Én még emlékszem falusi házasságkötésekre, amikor a házasságkötés után szekérre rakták a menyasszony bútorát, de legalábbis a legfontosabb dolgokat, és vidáman énekelve kísérték: Most viszik a menyasszony ágyát, viszik rajta a két nyoszolyáját, majd megreped szíve bánatába, vigasztalja kedves élte párja. Ország-világ tudta, hogy házasságot kötöttek.

Mostanában is kötnek házasságot. Olyan hívő emberek, akik az isteni kinyilatkoztatás szellemében nőttek fel, ebben gondolkoznak, nem költöznek össze, amíg egyházi házasságot nem kötöttek. Mert semmi más együttélést nem tekintenek házasságnak. Még a polgári házasságot sem.

Vannak azonban olyanok, akik „összeköltöznek”, együtt élnek öt-hat, tíz évig, aztán jelentkeznek, hogy egyházi házasságot szeretnének kötni. Házasságot kötni. Eddig miben éltek? Nem házasságban? Ők is tudják, hogy nem.

Ha figyelmeztetik őket, vérig vannak sértve. De – úgy-e – ez természetes is? Heródes is lefejeztette Keresztelő Szent Jánost, aki Isten figyelmeztetését vitte neki: „Nem szabad neked a testvéred feleségével élned!” Később ez visszaütött: mikor Pilátus Jézust elküldte hozzá, hogy ő ítélkezzen felette, mert Jézus Galileából való volt, Heródes illetékes területéről, Heródes nagyon örült, hogy végre Jézussal találkozott. Kérdezgette, de Jézus egy szavára sem válaszolt neki. Jézus hallgatásában vád volt: „Te már egyszer elhallgattattad azt, ki Isten szavát közvetítette, Istennek nincs több szava hozzád.” A papság figyelmeztető szavára korunk emberének, aki Istent és Egyházát figyelembe nem veszi, sértődés a válasz. Pedig nem ez kellene. Talán meg kellene kérdezni, hogy „Mit tegyünk?”

Mi volna, ha azok, akik hallják a rádióban az Egyház intő szavát, olyan jóindulattal keresnék fel a plébániát, amilyen jóindulattal az Egyház nevében ez a tájékoztatás elhangzik, és megkérdeznék, hogy mit tegyenek? A plébániákon szívesen fogadnák őket. Mert az Istenhez tartozó ügyekben az Egyház az illetékes, illetve az Egyház szolgái.

Mindaddig, amíg nem rendezik Isten törvényei szerint kapcsolatukat, nem járulhatnak szentségekhez. Meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy Istennel kapcsolatba kerüljenek. Nem az Egyház fosztja meg őket, ők maguk fosztják meg magukat.

Nem akarok erről itt bővebben szólni, ez mindenkinek egyéni problémája és egyénileg kell megoldani. Még egyszer mondom: a plébánia kapuja nyitva áll mindenki előtt, tessék megtenni az első lépést, a papság segít.

Az Egyház isteni kinyilatkoztatásra hivatkozva azt kívánja, hogy a jegyesek az Egyház színe előtt kössenek házasságot. Egy szent szövetséget, ami ez által szentség, vagyis Isten kegyelmének a forrása. Isten kegyelmi segítségének három iránya van: hogy egymáshoz hűségesek legyenek, és egymás boldogítására legyenek, és gyermekeiket Isten gyermekeivé neveljék.

Nem egyszerű kitartani egy másik ember mellett. A szépség elmúlik, a házas fél megszokottá válik. Jönnek az apró gyarlóságok, amiken első időben csak nevetnek, aztán ki akarják javítani a hibákat (mindig a másik fél hibáját!), és végül a türelmetlenség, a düh, hogy nem változik semmi. Közben más lehetséges szerelmi partnerek tűnnek fel a láthatáron… Csak természetfeletti segítséggel lehet úrrá lenni a nehézségeken.

Még sokat kellene szólnom az egyházi házasság mellett, de abbahagyom. Végeredményként azzal szeretném zárni, hogy engedelmeskedni kell Istennek. Szívem mély fájdalmával látom, ahogyan népünk nagy része felmondta az engedelmességet Istennek, és ez által készíti elő saját pusztulását. Jobb sorsra volnánk érdemesek.

Czakó István