November van. Beköszöntött az ősz, lehulltak a fákról a levelek, a nappalok rövidebbek, az éjszakák hosszabbak, kezd hűvös lenni. A természetben minden az elmúlásra figyelmeztet. Szinte magától értetődő, hogy a liturgiában, az egyházi életben is az elmúlás gondolatával találkozunk.

November a halottak hónapja. Úgy gondolom, hogy azzal használok sokat a Kedves Rádióhallgatóknak, ha a halottak napjával kapcsolatban beszélek a tisztulás helyén szenvedő lelkekről.

Az Egyház tanítása szerint a halál után az ember lelke rögtön Isten elé kerül ítéletre, és az ítélet után vagy a mennyországba, vagy a tisztítóhelyre, vagy a pokolba kerül.

A mennyországba azok kerülnek, akik minden bűntől mentesen lépték át a másvilág küszöbét. Isten szeretetében izzó lelkek, a keresztény hit hősei. Ők színről-színre látják Istent, és ebben a látásban végtelenül boldogok. A másik véglet a kárhozottak világa, a pokol, a kínok helye. Ide azok kerülnek, akik megátalkodtak a bűnben. Isten mindenkit üdvözíteni akar, de vannak, akik mindig visszautasítják Isten szeretetét. Az ember Istenért van teremtve, csak Istenben találja meg maradéktalanul a boldogságát. Nekik azonban életükben Istenhez semmi közük nem volt. Így mennek át a másik világba. Ott szemtől-szembe találkoznak a végtelen szeretettel, amelyet mindig visszautasítottak. Lelkük szomjazza Isten, de nekik semmi közük Istenhez, és a vágy égeti őket. A kínok kínját állják ki. Mindenkit okolnak azért, mert elkárhoztak, csak saját magukat nem. A kárhozatban levő lelkek külön szenvedést okoz a többi kárhozott, a kárhozottak egymást is kínozzák. És ennek nincs vége.

A közbeeső hely a tisztulás helye, vagy ahogyan néha a vallásos könyvekben találjuk, a tisztító tűz. Kik kerülnek a tisztító tűzbe? Akik nem voltak megátalkodott bűnösök, de nem is vállalták maradéktalanul Isten szolgálatát. Akik mentek ugyan Isten felé, de nem az úton mentek, hanem az út mellett. Akik félig átadták magukat Isten szolgálatára, de nem maradéktalanul. Ha körülnézünk, azt kell látnunk, hogy az emberek legnagyobb része ebben az állapotban van.  

Ezek a szenvedés tisztuló tüzén mennek keresztül, de utána az örök boldogságba jutnak.

A tisztító tűz szenvedései nem csekély szenvedések. Lényegében ugyanazok, mint a kárhozottak szenvedései, mert ugyanabból a forrásból fakadnak. Mennének Istenhez, de nem tudnak Istenhez menni, mert méltatlanok a végtelen szent életében részt venni.

Felveti valaki a kérdését: Isten örömét találja a lelke gyötrelmében? Semmiképpen. A mennyország nyitva áll számukra, de ők méltatlannak érzik magukat, hogy Istenhez menjenek. És nem mennek. Nem elég tiszták Isten életében részt venni. A szenvedés égeti ki belőlük azt az önzést, amit a földi életben nem győztek le.

Mint mondtam, a szenvedésük a pokolban szenvedő kárhozottak szenvedésével egyenlő. Van azonban egy nagy különbség: ők tudják, hogy szenvedésüknek egyszer vége lesz, és akkor örökre egyesülhetnek Istennel.

Ők hozzánk tartoznak. Mert az Egyház három részből áll. A küzdő egyház, ezek vagyunk mi. És van a győzedelmes Egyház. Azok az elhunytak, akik a mennyországban vannak. Azért nevezzük őket győzteseknek, mert legyőzték életükben a rosszat, győzelmesen vívták meg harcukat. És végül vannak a tisztulás helyén szenvedő lelkek, ők a szenvedő Egyház.

Mi mind összetartozunk. A szeretet arra hív bennünket, hogy segítsünk szenvedő testvéreinken. Meddig tart a tisztulás helyén a szenvedés? Ezt nem tudjuk. Azt sem tudjuk, ki van ott. Ezért mindenkiért imádkozunk.

Mit tehetünk? Imádkozunk értük, önmegtagadásokat ajánlunk fel, szentmisét mondatunk. Az imádságnak megvan az a kiváltsága, hogy átjárása van a másik világba. Azt tudnunk kell, hogy az Egyháznak a másik világra nincs bűnbocsátó hatalma. Minden imának, jócselekedetnek a közbenjáró érdeme szerint van eredménye. És ez érvényes a búcsúkra is. A teljes búcsú megnyerése csak erre a földi életre érvényes. A másik világra annyit ér, amennyit a közbenjáró személyes áldozatával kiérdemel. Ezért én nagyon tanácsolom, hogy a halottakért mondott szentmisén tiszta lélekkel vegyünk részt, ha szükséges végezzünk szentgyónást, járuljunk szentáldozáshoz. Ez nagyon megemeli a szentmise közbenjáró erejét.

Azt is nagyon fontos tudnunk, hogy a sírra helyezett virág, mécses, díszes síremlék csak az élők vigasztalására szolgál, a megholtaknak nem használ semmit.

Még valamire szeretném felhívni a Kedves Hallgatók figyelmét. Mindenszentek napjára megjelent nálunk is az amerikai halloween ünnep. Ez az ősi kelta pogány holtakról való megemlékezés maradványa. A kelták azt gondolták, hogy ilyenkor, a nyár és tél találkozásánál a holtak visszatérnek. Őket akarták tűzgyújtással, mindenféle riogatással elűzni. Most megjelent nálunk is. Nem véletlenül, mert az egyházellenes körök szüntelen törekvése, hogy az egyházi ünnepeket valami mással helyettesítsék. Sajnálatos dolog, hogy az ifjúság buta módon kapott rajta. Tökből halálfejes lámpát készítenek, kivilágítják, és azzal ijesztgetik egymást. Bolondoznak mindenszentek ünnepén és halottak napján. Elgondolkozhatnának: talán nem a halottakról való megemlékezés napja volna a legalkalmasabb idő a bolondozásra. Nem kell belemenni ebbe a játékba. Szólni kell a gyermekeknek, unokáknak, hogy ne csinálják. Ne húzzanak egy igát a hitetlenekkel.

Czakó István