Az utóbbi időben a Kedves Hallgatók ismételten találkozhattak megnyilatkozásokkal, melyek lekicsinyelték a keresztény felfogást, szellemiséget és kultúrát, és vele szemben elragadtatással beszéltek a keleti, az indiai, vagy moszlim szellemiségről, bölcseletről, életről. Mindez azért jutott most eszembe, mert a Vatikán folyóiratban egy katolikus nő terjedelmes cikket írt indiai látogatásáról. Ő a felebaráti szeretet jegyében ment el Kalkuttába, ahol Teréz anya a működését elkezdte és ő is beállt önként a rászorulók gondozásába.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a keleti szellemiség és kultúra nincs magasabb színvonalon, mint a kereszténység, sőt messze elmarad tőle. Ősi kultúrák ezek, régebbiek, mint a kereszténység, de – és ez a nagyon fontos – egy ponton megrekedtek, mintha zsákutcába kerültek volna, nem fejlődtek, míg a keresztény kultúra és szellemiség az isteni kinyilatkoztatásra épülve olyan magasra jutott, amilyent az emberiség még soha nem ért el. Akik a keleti kultúrákért lelkesednek, nézik annak ősiségét, nem akarnak keresztények lenni, és a kereszténység helyett keresnek valami mást, aminek hódolhatnak, és amit úgy dicsérhetnek, hogy az átlagember nem tudja ellenőrizni, valóban olyan kiválóak-e. Az ember betege a természetfelettinek, mert Isten mindenkit hív a vele való egységre, akik a keleti kultúrát, buddhizmust, Krisna tudatot magasztalják, érzik az isteni hívást, de nem fogadják el, valami pótlékot keresnek a kereszténység helyett. A láthatatlan belső világkormányzástól pedig ehhez biztatást, anyagi támogatást kapnak.  A lényeg, hogy a katolikus Egyházat gyengítsék.

Az igazi buddhisták elítélik a nálunk működő buddhistákat (Krisna tudatosok). Azt mondják róluk, hogy csak lejáratják az eszmét. Beszéltem Sri Lankába való buddhistával, aki azt mondta, hogy ott a sziget lakosságának tíz százaléka katolikus és a katolikusokat mindenki nagyra becsüli. Nehru, a szabad India első miniszterelnöke Angliában tanult, tehát nagyon jól ismerte a kereszténységet. Az India szabadságáért vívott harca miatt az angolok sokszor börtönbe zárták, és a börtönben sokat olvasta az evangéliumot. Jól látta tehát a keresztény és az indiai társadalom állapotát. És Önéletrajzában azt írja: „Vajon ki tudja kivezetni szerencsétlen népünket abból az elesett helyzetből, amiben most van?” Ezt egy Indiát nagyon jól ismerő és szerető államférfi írja.

A Vatikán folyóiratban közölt cikkben leírja a szerző élményeit az indiai életről. Egy indiai kultúráért lelkesedő angol kalauzolta a Káli templom felé (ahol Teréz anya a működését elkezdte). Már az istennő ábrázolásától elborzadt: Káli istennő egy félelmetes istenség kinyújtott vérvörös nyelvvel, a nyakában férfifejekből összeállított lánccal. A férfiak mintha aludnának, szemük becsukva, nem vették észre, hogy álmukban elválasztották fejüket a testüktől, kipirosított ajkakkal, bajusszal, az istennő egy levágott férfifejet tart egyik kezében, és a fej, amit az istennő a kezében tart, mintha most lett volna levágva, még folyik belőle a vér, az istennő a jobb kezében pedig a kardot tartja, amivel a fejeket levágta. Az írónőnek meg kellett ígérnie, hogy a templomot meglátogatja. Annyit kialkudott, hogy nem most. Erre az alkalomra ez elég volt.

Útközben az utca mindkét oldalán Káli istennőt megszemélyesítő nők sorakoztak. Kipirosítva, felcicomázva kínálták magukat a férfiaknak. Találkoztak egy férfivel is, aki egy kis gidát vitt a templom felé. A gida olyan fájdalmas hangot adott, mintha tudta volna, hogy leölni viszik. A mai napig véres áldozatot mutatnak be az istennőnek.

Ahogyan közeledtek a templom felé, egyre sűrűbben ültek koldusok az út mellett, előttük bádogcsajka, amibe az adományokat gyűjtötték. Sok ember nem a Káli templom miatt jött, hanem hogy a szerencse istenéhez imádkozzék. Csontvázra soványodott emberek, akikben már annyi erő sincs, hogy a csajkát tartsák. Ez a Karma, világosította fel a szerzőt angol kalauza, akinek az író nő néhány nap múlva beszámolt a haldoklók házában tett látogatásáról. Az angol számára, aki azonosította magát az indiai eszmevilággal, Teréz anya tevékenysége érthetetlen. A keleti szellemiség süket és vak az emberi szenvedésre. Halott ember fekszik az úton: a járókelők átlépnek rajta, vagy kikerülik. Az újszülöttek nyomorúsága például – szerinte – rávilágít az újszülött megelőző életére. „Senki sem arat mást, mint amit vetett.” Úgy véli, a csecsemők előző életükben valami nagy gonoszságot követtek el, bűnhődnek, azért van olyan nyomorúságos sorsuk. Az angol, aki már átvette az indiai szellemet, felháborodva beszélt Teréz anya embermentő tevékenységéről, mert ezzel megakadályozza, hogy az ember minél előbb porrá váljon, bekerüljön a létezők körforgásába, vagyis ujjá szülessen.

Ezt mi nem értjük. Teréz anya sem értette, nem törődött a karmával. Ő nemcsak hálót, horgot, hanem rizst, adott az éhezőnek, felkarolta a kivert, a férfiak által kidobott nőket. Mert ha egy nő megöregedett, vagy aidses lett, egyszerűen kidobták az utcára, mint használhatatlan tárgyat.

És így tovább, nem tudom az egész cikket ismertetni. A kasztrendszerről nem is szóltam, de legyen ennyi is elég. Közelről ugyanis teljesen más a kép, mint Európából, a kényelemből egyházellenes érveket kovácsolni. Mert ez az élet, ami a magasztos eszmékre épül. Az ember életét gondolkodása irányítja. Ezt a helyzetet az indiai gondolkodásmód alakította aki. Ilyen magasztos.

De mégis: milyen magasztos a keleti filozófia – erősködnek. Nem az. Annak a következménye India és Kelet nyomorúsága. Vannak az eszmében magasztos ősi elemek. Keresztény hittudósok közül is vannak, akik azt mondják, hogy a keleti filozófiában vannak elemek az őskinyilatkoztatásból. De az ember hozzányúlt és elferdítette. A buddhizmusnak alapvető tanítása, hogy minden a nirvána felé tart, illetve, mindennek a nirvána felé kell tartania. A nirvána annyit jelent, hogy minden jusson nyugvó pontra, ne legyen semmi törekvés. Ez a célja az ember életének.

Felfogásuk szerint a világ azért rossz, mert az emberben mindig új meg új vágyat ébreszt, hogy küzdjön valamiért. Ez a minden tagadásának, az élet tagadásának filozófiája.

A keresztény világnézet szerint a világ jó. Mikor Isten megteremtette, a teremtés elbeszélésében minden rész után az következik: Hogy látta Isten, hogy jó. – Tehát a világ nem rossz. És ha a keresztény aszkézis azt hirdeti, hogy az ember tagadja meg a világot, azt azért teszi, hogy az ember a teremtett világot ne helyezze Isten fölé. De Isten e földi életre is kijelölte az ember célját. ”Elhelyezte Isten az embert az Édenkertbe, hogy művelje azt.” – mondja a Szentírás.

Ezért azt tanácsolom kedves Keresztény Hallgatóimnak, hogy tanulmányozzák a keresztény tanítást. Saját vallásukról való ismereteik ne maradjanak meg az elsőáldozók szintjén, hanem ismerjék annak mélységes tanítását. Sok örömük lesz saját vallásukban, ha elmélyülnek a keresztény tanításban.

Czakó István