Nem figyelték-e már a Kedves hallgatók, hogy ha egy társaságban hitről, vallásról, Istenről kezdenek beszélni, és van a társaságban egy hitetlen, rögtön kijelenti, hogy ő nem hisz Istenben. Ezt némelyik azért teszi, mert hitetlensége által magasabbrendű lénynek képzeli magát, aki a vallás babonás képzetei fölé emelkedett, vagy azért teszi, mert így akar védekezni, leszögezi, hogy ő hitetlen és senki ne háborgassa hitetlenségében.

Általában nem is háborgatja. A hívő emberek tapintatosan hallgatnak, tiszteletben tartják a véleményét, és azt is, hogy ő nem tiszteli a hívő emberek véleményét, ő ugyanis a hívő embereket semmibe veszi. A hívő emberek pedig nem akarnak harcot, hallgatnak.

Én pedig megkérdezem: Jól van ez így? Bizony nincs jól. Mert Jézus Krisztus azzal búcsúzott el tanítványaitól, hogy „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”, és „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt”, Szent Pál pedig azt írja kedves tanítványának, hogy „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan”.

Felvetődik persze a kérdés: tudnak-e a keresztények hitükről, keresztény magatartásukról beszélni? Mert tudni kellene! Annyit biztosan még a legegyszerűbb ember is el tudna mondani? Hogy „Én hiszek Istenben”. Egy hitvallást a hitetlenség megvallása ellen.

Loyolai Szent Ignác életében olvassuk, hogy 1537-ben kora tavasszal gyalog ment Párizsból Rómába. Útközben megszállt egy olasz tanyán. A rózsafüzért a nyakába akasztva vitte. A házigazda rögtön megjegyezte: „Nem szokás mostanában már rózsafüzért hordozni.” (Úgy látszik, már abban az időben is divat volt megvallani a hitetlenséget és letámadni a hívőket!) Szent Ignác pedig, aki katona volt, mielőtt Isten szolgálatára adta magát, nem húzta be a nyakát a hitetlen előtt, hanem elmagyarázta, hogy milyen fontos az imádság, különösen a rózsafüzér. Egyébként is az ő tevékenysége nyomán fordult abban az időben a katolikusok magatartása: addig szinte féltek bevallani, hogy katolikusok, attól kezdve pedig az ő példájára és biztatására büszkén vállalták hitüket.

Néhány esetet szeretnék elmondani a népi demokrácia idejéből annak bemutatására, hogy milyen bátor és bátortalan emberek voltak.

Mindig voltak bátor katolikus hitvallók. Nem arra gondolok, hogy kiálltak és hirdették az utcasarkokon, hogy „én katolikus vagyok”, hanem arra, hogy életszerűen kiálltak Isten ügye mellett. Gondolok itt például arra a minisztériumi tisztviselőre, aki, mikor az Egyház ügyében megkerestem, társai előtt vállalta a készséges segítést, és tanácsokat adott, hogyan járhatok el, hogy az hasznára legyen az Egyháznak. Ez a népi demokrácia, azaz a kommunizmus idejében történt az egyik minisztériumban.

Egy város legnagyobb pénzintézete igazgatójának a lánya férjhez ment. Férjhez ment ugyanakkor az abban a bankban dolgozó takarítónőnek a lánya is. Az egyik templomban esküdött, a másik nem attól való félelmében, hogy az egyházi esküvő miatt kidobják az állásából. Melyik esküdött templomban? A bankigazgató lánya. És melyik nem esküdött templomban? A takarítónő lánya, mert a takarítónőnek olyan fontos állása volt, hogy az egyházi esküvő miatt nem kockáztathatta állását. Így vélik a kedves hallgatók is?

Vagy egy másik eset. A földművelésügyi miniszter anyja, falusi asszony súlyos beteg lett, a halálától kellett tartani. A miniszter, aki egyébként egyetemi tanár is volt, hazament, és papot hívott az édesanyjához, hogy lássa el szentségekkel. Az édesanya nemsokára meghalt. A megyei Tanácstól megkeresték a minisztert és felajánlották neki, hogy a megyeszékhelyről kimegy a faluba a szép városi halottas kocsi, és abban viszik ki édesanyja holttestét a temetőbe. „Nem – mondta a miniszter, – az én anyám egy falusi asszony volt, az a halottas kocsi viszi ki a temetőbe, ami a többi falusi asszonyt.” „Majd valaki kimegy a Megyei Tanácstól, és beszédet mond az édesanyja temetésén” – jött az újabb ajánlat a megyétől. „Nem, – utasította el ezt is a miniszter – Az én anyám temetésén csak a falusi pap beszélhet.” És így is lett. Nem dobták ki miatta az állásából. A falu pedig azon mosolygott, hogy abban az időben volt egy valami vasúti tisztséget viselő ember, akinek meghalt az apja, ő pedig nem mert a ravatal mellé odaállni, nem vett részt apjának a temetésén, a szomszéd udvarból nézte a kerítésen keresztül apja temetését, nehogy kidobják az állásából, mert részt vett egy egyházi temetésen. Sajátos helyzeteket szül a gyávaság!

Ha ehhez hozzáveszem, hogy még mindig vannak olyanok, akik azt mondják, azért nem járnak templomba, nehogy bajuk legyen belőle. Előre megmondom, hogy lesz. Nem abból, hogy kiállnak Isten és Isten ügye mellett, hanem abból, hogy magatartásukkal megtagadják Istent.

Vagy vegyünk néhány olyan esetet, ami mindig előfordul. Vasárnap van. Vendégeket várunk. A kedves fiú és felesége jönnek. Főzni kell. Tíz óra lesz, ilyenkor mindig misére szoktunk menni. De hát nem megyünk, mert vendégek vannak. Senki nem meri javasolni, hogy mindnyájan menjünk misére, mert mindnyájan keresztények vagyunk. Mert mit szólnak a vendégek? A vendég pedig azt gondolja: Nem mehetünk el misére, mert mit szólnak anyuék. Az a különös helyzet áll tehát elő, hogy mindenki a másikról feltételezi, hogy hitetlen, nem jár templomba. Nem volna egyszerűbb, ha mindenki misére menne? A vallásos szülő is, meg a vallásos gyermeke is. Hogy főzni kell? Meg lehet főzni előbb, és lehet melegíteni mise után. És a közösen hallgatott mise élményével bensőségesebb lesz a család kapcsolata. A hitvallás közelebb hozza egymáshoz a család tagjait.

„A gyáva, a hitetlen, a szentségtörő, a gyilkos, a parázna, a bálványimádó mind a kénkővel égő tüzes tóba kerül. Ez a második halál.” (Jel 21 8) Így olvassuk a Jelenések Könyvében.

Megismétlem, amit Jézus a hitvallásról mondott: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt. De aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” – és ez a kárhozat.

A hitvallás nem annyit jelent, hogy kérkedjünk a hitünkkel, vagy hogy igyekezzünk provokálni a hit ellenségeit. Nem azt, hogy akarjunk a hitünkért vértanúk lenni. A vértanúság kegyelem. A vértanúk korában is menekültek a keresztények az üldöző hatóságok elől Krisztus parancsa szerint: „Ha az egyik városban üldöznek titeket, menjetek a másikba!” Aki kereste a halált, aki feljelentette magát az üldöző hatóságoknál, hogy vértanú legyen, aki vértanú akart lenni, azt nem tekintette az Egyház vértanúnak.

Nem annyira a szóban való hitvallásra van szükség és alkalom. Erre ritkán van lehetőség. Hanem a magatartásbeli hitvallásra van szükség. Arra, hogy az életben mindenhol és mindig segítsük Isten ügyét. Ezt azért is bátran mondom, mert a Szentatya pünkösdi beszédében is arra híva fel a figyelmet, hogy hitünket nem annyira szóban, mint magatartásunkkal, életünkkel kell megvallani.

Az emberek emberi szempontok miatt nem vallják meg a hitüket. Bizony, nagyon sokszor a „mit szólnak hozzá az emberek” legyőzi a hitvalló magatartást. Szakítanunk kell ezzel a magatartással.

Az az igazság, hogy sem nem hittagadók és sem nem hitvallók az emberek. Csak nem állnak ki meggyőződésük mellett. Se ide, se oda. Erre is van szava az Írásnak: „Mert se hideg nem vagy, se meleg, kezdelek kiköpni a számból.” A Jelenések Könyvében van ez a figyelmeztetés, az utolsó időkre szól. Nem úgy látjuk-e, hogy az utolsó időket éljük?

Czakó István